A berekszéli település egykor hatalmas erdőben rejtőzködött, manapság azonban az erre vetődő a rétek, mezők nádszélek mellett inkább csak ligetecskéket talál. Igaz, ez a Nikla már nem ott áll, ahol a régi. Nyugaton a Koroknai-vízfolyás szab határt, ebbe szalad a régen malmot működtető Malom-árok. A keleti oldalon a Táskai-árok, itten i nevén a Kosztorica igyekszik a Balaton irányába. Jórészt homokos, néhol futóhomokos tájat csak a Rasztinai-réten és Fischerpusztán töri meg néhány hold agyag.  A falu környékét a lábunk alá véve errefelé leginkább csak akácfába bukkanunk. Délebbre, a tájvédelmi körzet területén „igazi” erdőt is találunk. Ha lefelé is tekintünk, csiperkét, nyúlgombát, galambicát, vargányát, szegfűgombát – ez utóbbit a környéken csibegombának nevezik – lelhetünk. A lakosság körében jól ismert gyógynövények: a mályva, a bodza, a békarokka, és a vérehulló fecskefű. A vadászok fácán, róka őz, szarvas, vaddisznó, ritkábban nyúl elejtésében jeleskedhetnek. 

1332-ben Niklának már plébániája volt a pápai tizedjegyzék szerint. Említése Mikala, Micla, Mikla, Micola néven egy­aránt előfordul - elnevezését a latin "Nicolaus"-ból eredeztetik. Az erdőirtással "helyet szerző" település a régmúltban a mostani Hódoshát alatti részen terült el. Itt a Kosztorica adott vizet. Jelenlegi helyét csak a XVIII. században találta meg a falu, feltehetőleg a visszahúzódó Nagyberek nyornán a vizet követve. A század végén magyarok és sokácok - más források sze­rint tótok, rácok - lakták a falut. Ez idő tájt akadtak rokonítások a szomszédos Tás­kához, Somogyszentpálhoz - mindkét községben délszláv telepesek segítettek a Nagyberek visszaszorításában.